Pontosan olyan érzés volt, mintha egy váza lettem volna az asztalon... az asztal közepén, egy csillogó, üvegváza ... benne elegendő vízzel, és virágokkal...
Ez egy olyan tárgy, amit ha valaki belép a szobába, azonnal megpillant, és mosolyt csal az arcára, csupán azzal, hogy az asztal közepén ékeskedik mozdulatlanul. A virágok a lelkem legszebb érzései és minden gondolatom, a víz pedig a könnyeim, és a nevetésem.
Egy csokor tele igazán gyönyörű virágokkal, akire még olyanok is azt mondják, hogy csodálatos, akiket nem hat meg a szépség. A virágok időről időre cserélődnek a vázában... és néha elveszik az asztal közepéről a fényes virágtartót... Olyan érzés volt megélni ezt a hullámvölgyet, mint amikor a virágok hervadnak, és a száraz kórókat már senki sem csodálja... Hirtelen senki sem akarja látni a vázát, benne a virágokat, mert elhervadtak, és a szemétbe valók. Kiöntik a vizet, és felteszik a vázát egy polcra. Amikor új virágok nyílnak, és valaki virágcsokrot kap gyorsan előkapják, s boldogan töltik meg vízzel, és vidáman kérdezik "vajon elég lesz-e ennyi?"
Csodálják napról-napra újra, de egy nap valami fontosabb dolog miatt az asztal szélére teszik a vázát, mert dolguk akad, és nem érnek rá többet azzal foglalkozni, hogy milyen szép is valójában ez a csokor. A nagy sietségben meglökik a vázát, és kiloccsan néhány csepp víz, amit a terítő átitat, így nem lesz nagyobb baj, hiszen felszárad minden nedvesség.  Egy nap azonban egy hirtelen mozdulat következtében a váza felborul, és majdnem leesik az asztalról, de egy kéz megmenti. A virágok a földre hullanak, és a víz eláztat mindent!
A váza azonban nem törik össze... hiszen ott volt "egy kéz" ami megmentette...
Ki lesz az, aki megmenti a töréstől a vázát a jövőben, hiszen még annyi de annyi csokrot kell 'megélnie'?? :\