Már régóta érik a fejemben ez a bejegyzés, de úgy éreztem, hogy ez az írásom csak is akkor születhet meg, ha valamilyen újabb csodás élménnyel gazdagodok a témával kapcsolatban. És ez a tegnapi nap meg is történt, valamint az sem volt utolsó szempont, hogy ez nem egy átlagos hétvége lesz a kutya életében, legalábbis remélem! :)
Minden valahogy 5-6 éves korom körül kezdődhetett... Tisztán és világosan emlékszem, az összes biciklimre, és arra is, hogyan és kitől tanultam meg biciklizni. A házunktól nem messze található egy erdő, ami mentén egy hosszú és egyenes út vezet... itt voltak az első biciklivel suhanós élményeim. :) A levegő hűvös volt, és fakopáncsok kopogtak mindvégig, amíg én a szélben suhantam. Emlékszem annak idején volt, hogy egyszerre több bringám is volt, a családomban népszerű ez a sport, a nagyszüleim mind a mai napig tekernek, korukat megszégyenítő gyorsasággal. :D Volt tehát egy korábbi időszak az életemben, amikor meghatározó szerepet játszott a bringázás, és nagyon odavoltam ezért a sportért, de ez valahogy ez idő múlásával elhalványodni látszott...
Mióta bekerültem a gimibe komolyan kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon milyen sport illene hozzám, és minden nap, amikor a suliból hazatérve szinte holtan estem össze a fáradtságtól egyre biztosabb lettem benne, hogy valamilyen sporttal növelni kéne az állóképességemet, de nem hazudok nektek évekig nem találtam a helyem, és azt, hogy mi érdekel ilyen téren, mert nagyon távol áll tőlem ez az egész mozgolósdi. A labdaérzékem kb. egy kutyáéval egyenlő, mert el tudom kapni, és vissza tudom hozni... :D Táncolni nem tudok, és nem is akarok tudni, szóval tényleg elég nehéz helyzetben voltam, mert nem találtam semmi hozzám valót, mígnem egy nap valaki el nem kezdte a fülembe ültetni a bogarat, hogy pattanjak bringára, és hódítsam meg vele a világot, két keréken. Ott és akkor idéződtek fel bennem azok az emlékek, amiket fent már megemlítettem. Eszembe jutott, hogy biciklizni igen is nagyon jó! Csupán egyetlen hiba csúszott a számításba, még pedig az, hogy nem volt biciklim! :( Az interneten azonnal elkezdtem keresgélni, hogy milyen 'lányos' bringák léteznek, és minden éjjel úgy ringattam magamat álomba, hogy elképzeltem, amint egy rózsaszín csodán száguldozok valahol a nagyvárosban. :)
A szüleim próbáltak azonban csendre inteni, mert nem hullott le az égből első szóra nekünk 80-100ezer forint, mert Szilvike biciklizni akart, azzal próbáltak meg elhallgattatni, hogy gazdálkodjak abból, amim van, én viszont egyáltalán nem akartam kompromisszumot kötni velük, és a világért sem ültem fel egyetlen olyan bringára sem, ami nem 'suhanós és lányos'. :D Mondanom sem kell, hogy nem kis vitákat szültem ezzel, de egy nap a viharfelhők elvonulni látszottak, amikor egy váratlan pillanatban a padlásról leszáguldott egy ős régi arany, suhanós, kicsit lányos(abb) KTM bringa! Le sem tudom írni nektek azt az érzést, ami akkor támadt bennem. :D Igazából nem is nekem szánták ezt a bringát, csak úgy 'találták' odafent, de én azonnal lecsaptam rá, és két igazi  jó barátommal kiegészülve azonnal elvittem egy próba körre a kicsikét, mondanom a sem kell szerintem, hogy a sebességbe, és a könnyű hajtásba azonnal beleszerettem, a külsejével viszont nem voltam teljesen kibékülve, de az az élmény, amit az első perctől nyújtott nekem, felejthetetlen volt. Nagyon boldog voltam miatta, és azonnal haza is vittem, és senkinek sem engedtem meg, hogy beleszóljon az én kis bulimba. :D Azt éreztem, hogy mi ketten (a bringám és én) örökre együtt leszünk, attól a perctől kezdve, és senki és semmi sem választhat el minket. Érdekes... bármi baj volt, ideges voltam, fáradt, csalódott, azonnal hozzá fordultam. Nézzetek furának, de én igen is a legjobb barátnőmnek is tekintem ezt a kis járgányt, bármikor számíthatok rá, és a kora ellenére SOHA nem hagyott még cserben. Szóval bármi gond és nehézség akadt, csak felpattantam rá, és suhantam a szelek szárnyán. Láttam számtalan naplementét, és csodáltam a kettőnk árnyékát rengetegszer. Olyan érzés volt a kertek alatt 'száguldozni' délutánonként, mintha senki és semmi nem állíthatna meg már többé. Nem éreztem ezekben a percekben semmi mást, csak tiszta szabadságot. Nem zavart meg senki, és semmi. A bringás 'pályafutásom' (HAHA) elején mindig egyedül tekertem, és fedeztem fel a helyeket, de mostanság már az édes testvéremmel kiegészülve tolom az ipart... :) Nagyon örülök, hogy velem tart, mert legalább valakivel osztozhatok az élményen, és van aki vigyázzon rám, és ne hagyja, hogy kivasaljon egy-egy busz. :D
Azt kell, hogy mondjam tehát, megtaláltam azt a sportot, ami éltet! :) Nagyon beleszerettem az egészbe, csupán egyet bánok, és ez higgyetek bármit nem az, hogy nincs több száz ezres bringám, hiszen a télen ha minden jól megy bizony át lesz színezve ez az arany csoda, és lesz még nem egy változtatás eszközölve rajta. :) Nem kívánok sokat, csak egy kis új fényt adni neki, mert megérdemli. Rengeteg helyre elvitt eddig, és remélem a jövőben is velem marad. Egyelőre tehát, még lehet csókolommal köszönni neki, és furán nézni rám, amiért olyan büszke arccal tekerem ezt a kis vasparipát, de én nem szégyenlem azt, hogy nem egy vadiúj biciklin gurulhatok, mert nekem ő így is nagyon nagy érték. :)
Amit tehát bánok, az nem ez... csupán annyi, hogy nincs nagy társaság, akikkel összefogva tudnék nagyokat tekerni, és hozzájuk tartozni, akik hasonlóan szerelmesek ebbe az egészbe, és naphosszat tudnának velem beszélgetni arról, mennyire jó is ezt csinálni. Olyanokra, akik tényleg rendszeresen és szép hosszú távokat hajtanak végig, együtt.
Mert egységben az erő! :) A minap volt Kőbányán az autó mentes nap, ahol kicsik és nagyok együtt mentek egy igen szép kis távot, és mivel még soha nem volt ilyenben részem, de nagyon jól éreztem magam, és kellemesen elfáradtam. Annyi szent, hogy a túráim mindegyikétől egyre erősebb lettem, és erre nagyon büszke vagyok. Szeretem ezt csinálni, és semmiért nem adnám ezt az érzést...
Remélem ezzel a bejegyzéssel át tudtam adni nektek, hogy miért ilyen fontos nekem a kis Mamagénó :"DD és hogy mennyire felszabadít minden perc, amit rajta tölthetek. :)