Ezek azok, amiből nekem van bőven, de kinek ne lenne. Senki sem tudja elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor a szerelme hátat fordít neki, és örökre kilép a kapun... Senki sem tudja elfelejteni a legszebb, legfényesebb, legszikrázóbb nyári napfényt, ami valaha sütött rá. Vannak olyan pillanatok, amik örökre belénk égnek, és időről időre felidéződnek bennünk, vagy megismétlődnek. Velem éppen ez történt... Mint tudjátok felhőtlenségről, vidámságról, és a 'nagy helyrejövetelről' akartam beszámolni nektek, és ezt most sajnos még sem tudom megtenni. Minden létező reményemet elvesztettem, az összes apró álmommal kapcsolatban. Egyik napról a másikra érkeztek a kiábrándítóbbnál kiábrándítóbb történések, ezt az egészet egy lánchoz tudnám hasonlítani, ami tele van színes üveggyöngyökkel, minden álmom egy gyöngy, egy cél, egy ábránd a boldogságról. Azokban pillanatokban, amikor láttam, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogyan én szeretném, éreztem, hogy ez a lánc elkezd feszülni. Az összes apró negatív hatásra egyre feszesebb lett, és a végén elszakadt a cérna... a sok szép színes álom pedig a földre hullott, összetört, vagy olyan távolra gurult, hogy nincs az a távolság, amit fel tudnék kutatni értük.
A helyzet egyre kaotikusabb, és kilátástalanabb... Az egyik percben ölni tudnék valaki közelségéért, a másikban pedig már hányok az egésztől. Féltékeny és irigy vagyok, és magamat büntetem az összes rossz érzéssel. Folyamatosan azokat a perceket látom, amiket a legrosszabb álmaimban már előre tudtam, hogy be fognak következni. Elvesztettem és csalódtam az összes reményemben, és értelmetlennek látok minden dolgot. Mocskosul szenvedek a magánytól, és szinte már kezdek megveszni azért, hogy valaki a karjaiban tartson. Az összes ilyen kattanáskor azt veszem észre, hogy a régi eltaszított ölelésemet hozom vissza, és játszom le újra tökéletesen a pillanatot, azokkal az emberekkel, akiket már nem is ismerek... Ezt puszta félelemből, mert amikor már mindent elvesztettünk, és letépett rólunk m i n d e n k i t a sors, a múltunk akkor is megtalálja a kiskaput, amin visszacsoroghat hozzánk, és ez az egyetlen dolog, amin nem lehet változtatni. Szeretném újrakezdeni ezt az évet, de tudom, hogy erre nincs lehetőség. Egy ideig nem én leszek az, aki színezni fog mások életében, mert kiestek a kezemből a színes ceruzáim, és csupán egy szürke grafitom maradt, és bár ezzel is tudok szép szavakat vésni bárki életébe, de egyelőre képtelen vagyok színeket felfogni. Nagyon remélem, hogy ez hamarosan meg fog törni, próbálok bízni benne, hogy egy olyan srác fog belépni az életembe, akinek 24 színű ceruzakészlete van... és olyat fog vele kanyarintani, amiben jó ideig gyönyörködhetek majd, és felejthetem el vele hosszú időre a szürkeséget.
Nem találom az utam, és nem tudom hogyan tovább... Azt hiszem a 'munkába' fogok menekülni, és elrendezem a mindennapi dolgaimat. Ezt fogom tenni! Elvesztettem az álmaim jó részét, de nem fogom feladni magamat!!! Vannak olyan dolgok, amikért hosszú távon kell NAGYON KEMÉNYEN küzdeni, és ebben viszont, senki és semmi nem akadályozhat meg, ez pedig az, hogy elszántan küzdjek az álmomért, hogy egy nap sikeres legyek! Tudom, hogy van néhány ember, akik mellettem lesznek, és amíg van testvérem, van családom, van egy igaz barátom, addig NEM fogom feladni. Pofozgathat akármerről az élet, fel fogok kelni, de most vissza kell vonulnom. Nem ragyogok fel minden reggel, és nem leszek vidám! Megpróbálok nem unott lenni, de egy ideig nem hallhatjátok majd olyan élesen a hangomat, és a nevetésemet... ):
Folyt. köv!