Ha minden igaz, akkor ezen a héten pénteken sikerül közelebb kerülni egy apró lépéssel egy régen dédelgetett álmomhoz, miszerint egyszer legalább középszinten fogok beszélni, a hőseim nyelvén... angolul. Nem szeretnék belemenni, hogy a mai világban mekkora szükség van a nyelvekre, és nem akarok olyan közhelyeket sem elsütni minthogy; "Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz", még akkor sem, ha ez tényleg így van. Én ezt az egy nyelvet szeretném ebben a percben tudni, de azt 100%-os biztosággal, és ennek érdekében mostantól mindent meg fogok tenni, hiszen a lehetőséget készhez kapom, amiért ismét hálás lehetek. :) Kezdődnek tehát a kalandozásaim az angol igeidők erdejében, és remélem az expedícióm sikeres lesz. Egy év múlva pedig, remélem egy jól sikerült nyelvvizsgát tudok majd felmutatni. A terveimet tehát folyamatosan szövögetem, és mindemellett keresem azokat az embereket, akik támogatnak, és hisznek bennem. A legjobb az egészben az, hogy amellett, hogy magamnak is tudok bizonyítani, azoknak akik hisznek bennem minden egyes sikerélményemmel szintén bizonyítok, és olyan perceket szerzek nekik, amikben büszkék lehetnek rám, én pedig tudom, hogy van kinek megköszönni azt, ha egy csodás eredményt érek el, amit ÉN tűztem ki saját magam elé célul...

Mint azt korábban már említettem belekerültem egy kisebb zűrzavarba, melynek során minden erőm és energiám csak fogyott... A helyzet egyre csak kilátástalanabb lett, és legbelül tudtam, hogy nem tudom majd sokáig elviselni ezt a kudarc sorozatot, valamit tehát tennem kell az enyhítésére. A legelején sokk szerűen ért mindez- kisebb nagyobb csalódások, érthetetlen cselekedetek, és összetört álmok szakadtak a nyakamba,- amiért bizony kellőképpen telesírtam a párnámat, holott ez nem egy megszokott dolog a részemről. Rájöttem, hogy a legrosszabb dolog, ha ülök, és tovább sajnálom magam. Egyrész azért, mert leragadok a problémánál, és egy idő után teljesen be fog szűkülni a gondolkodásom a negatívumokra, így pedig képtelen leszek a jövőre alapokat építeni, most pedig nem titok, hogy az a tervem, hogy mindezt megtegyem. A kilátástalanság és a gyötrődés ellenére, valami egészen szokatlan dolgot kezdtem el érezni. Olyasmi volt bennem, hogy bármennyire is 'rajtam van' ez a rossz kedv, csalódottság, és egyfajta szürkeség telepedett a mindennapjaimba, valahogy képtelen vagyok feladni az eddig elérteket és néhány elkövetett tévedésért megbüntetni saját magam ezzel a hánykolódással, ez teljességgel kivitelezhetetlen volt. Néhány átszenvedett, és vergődött nap után úgy keltem fel, hogy ebből elég volt!!! Ha kidobnak az ajtón, hát visszamászok az ablakon, és nem fogom megadni egy-két embernek azt az örömöt, hogy engem rosszkedvűnek lásson, mert ezt viszont egyáltalán nem érdemlik meg! :) Feladni ugyanis a legkönnyebb, és az, hogy, megint szinte egyszerre pofozott fel az élet, biztosan nem véletlen, de az én könnyeim már felszáradtak, és tudom azt, hogy még keményebben kell dolgoznom minden álmomért ezután, és túl kell tennem magam azokon a dolgokon amiken, egyelőre(!) nem tudok változtatni. Az élet rövid, és nem érdemes időt pazarolni azokra az emerekere, akiknek nem törődnek velünk és az érzéseinkkel, ezt jól jegyezzétek meg! Emelett a kitartás mellett élbennem nagyon erősen egy bizonyítási vágy, amit sokan szerintem egyáltalán nem is ismernek, vagy nem értenek meg, pedig szerintem ez is nagyon nagyon erőssé teheti az embert. Én leginkább magamnak szeretnék megfelelni, és senki véleménye nem érdekel a céljaimmal kapcsolatban, mert ismerve magamat TUDOM, hogy vannak olyan elképzeléseim, amik megdönthetetlenek, és ebbe nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon! Sok ember a szüleinek, tanárainak, vagy éppen a szerelmének szeretne megfelelni. Nos bennem ezeknek még a nyoma sem található meg! Mocskosan önző, és egocentrikus vagyok, és nem engedek abból, amit kitűztem célul! Egy borszasztó nagy bizonyítási vágy van bennem, amit szeretnék olyan célra fordítani, amit ha elérek, akkor az viszont mindenkinek szemet szúr, és lehetőség szerint tiszteletet, vagy elismerést ébreszt majd az emberekben. Semmi sem foglalkoztat jobban ebben a pillanatban, csak is az, hogy magamnak megfeleljek, és elérjem az álmaimat! Bár tudom, hogy a csodák felé vezető út még(!) nem egyenes, és lesznek akik az utamba fognak állni, és meg akarnak akadályozni pofonokkal, vagy a puszta jelenlétükkel... Itt most arra szeretnék kitérni, hogy mindenkinek vannak ellenfelei, akikkel nap mint nap szembe kell néznie, és ha erős akkor még küzedenie is kell ellene vagy vele(?) nos ezt nem tudom... Nem tudom, hogy érdemes-e valaki ELLEN küdeni, mert az teljesen más, mintha VELE harcolnánk, hiszen MINDEN feljben dől el! Szerintem, ha megküdzünk valakivel magunkban, az akár sokkal nagyobb tanuló pénz is lehet számunkra, és én ezt tettem. Előbb-utóbb mindenki találkozni fog a riválisaival, akár a munkájában, akár a suliban, esetleg egy szerelem kapcsán egy csábító személyében. Az ilyen esetekben sajnos hiába is próbáljuk bemesélni magunknak, hogy nincs semmiféle versengés köztük, mindenkinek vannak ellenfelei, még ha nem is merjük bevallani saját magunknak, és ahhoz hogy őket legyőzzük, sokkal inkább lelki erőre van szükség, mint testire, bár nem mondom, hogy néha nem tépném ki az összes hajszálált egy-két embernek, de mint tudjuk Isten nem ver bottal, szóval mások büntetését én inkább rá hagynám, és ami engem érint, megpróbálom kizárni az ilyen embereket, és saját magamnak bebizonyítani azt, hogy sokkal értékesebb vagyok, mint ők, és amikor ez a szög kibújuk a zsákból, az mindenki előtt látványos lesz majd! :)

Ezek azok, amiből nekem van bőven, de kinek ne lenne. Senki sem tudja elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor a szerelme hátat fordít neki, és örökre kilép a kapun... Senki sem tudja elfelejteni a legszebb, legfényesebb, legszikrázóbb nyári napfényt, ami valaha sütött rá. Vannak olyan pillanatok, amik örökre belénk égnek, és időről időre felidéződnek bennünk, vagy megismétlődnek. Velem éppen ez történt... Mint tudjátok felhőtlenségről, vidámságról, és a 'nagy helyrejövetelről' akartam beszámolni nektek, és ezt most sajnos még sem tudom megtenni. Minden létező reményemet elvesztettem, az összes apró álmommal kapcsolatban. Egyik napról a másikra érkeztek a kiábrándítóbbnál kiábrándítóbb történések, ezt az egészet egy lánchoz tudnám hasonlítani, ami tele van színes üveggyöngyökkel, minden álmom egy gyöngy, egy cél, egy ábránd a boldogságról. Azokban pillanatokban, amikor láttam, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogyan én szeretném, éreztem, hogy ez a lánc elkezd feszülni. Az összes apró negatív hatásra egyre feszesebb lett, és a végén elszakadt a cérna... a sok szép színes álom pedig a földre hullott, összetört, vagy olyan távolra gurult, hogy nincs az a távolság, amit fel tudnék kutatni értük.
A helyzet egyre kaotikusabb, és kilátástalanabb... Az egyik percben ölni tudnék valaki közelségéért, a másikban pedig már hányok az egésztől. Féltékeny és irigy vagyok, és magamat büntetem az összes rossz érzéssel. Folyamatosan azokat a perceket látom, amiket a legrosszabb álmaimban már előre tudtam, hogy be fognak következni. Elvesztettem és csalódtam az összes reményemben, és értelmetlennek látok minden dolgot. Mocskosul szenvedek a magánytól, és szinte már kezdek megveszni azért, hogy valaki a karjaiban tartson. Az összes ilyen kattanáskor azt veszem észre, hogy a régi eltaszított ölelésemet hozom vissza, és játszom le újra tökéletesen a pillanatot, azokkal az emberekkel, akiket már nem is ismerek... Ezt puszta félelemből, mert amikor már mindent elvesztettünk, és letépett rólunk m i n d e n k i t a sors, a múltunk akkor is megtalálja a kiskaput, amin visszacsoroghat hozzánk, és ez az egyetlen dolog, amin nem lehet változtatni. Szeretném újrakezdeni ezt az évet, de tudom, hogy erre nincs lehetőség. Egy ideig nem én leszek az, aki színezni fog mások életében, mert kiestek a kezemből a színes ceruzáim, és csupán egy szürke grafitom maradt, és bár ezzel is tudok szép szavakat vésni bárki életébe, de egyelőre képtelen vagyok színeket felfogni. Nagyon remélem, hogy ez hamarosan meg fog törni, próbálok bízni benne, hogy egy olyan srác fog belépni az életembe, akinek 24 színű ceruzakészlete van... és olyat fog vele kanyarintani, amiben jó ideig gyönyörködhetek majd, és felejthetem el vele hosszú időre a szürkeséget.
Nem találom az utam, és nem tudom hogyan tovább... Azt hiszem a 'munkába' fogok menekülni, és elrendezem a mindennapi dolgaimat. Ezt fogom tenni! Elvesztettem az álmaim jó részét, de nem fogom feladni magamat!!! Vannak olyan dolgok, amikért hosszú távon kell NAGYON KEMÉNYEN küzdeni, és ebben viszont, senki és semmi nem akadályozhat meg, ez pedig az, hogy elszántan küzdjek az álmomért, hogy egy nap sikeres legyek! Tudom, hogy van néhány ember, akik mellettem lesznek, és amíg van testvérem, van családom, van egy igaz barátom, addig NEM fogom feladni. Pofozgathat akármerről az élet, fel fogok kelni, de most vissza kell vonulnom. Nem ragyogok fel minden reggel, és nem leszek vidám! Megpróbálok nem unott lenni, de egy ideig nem hallhatjátok majd olyan élesen a hangomat, és a nevetésemet... ):
Folyt. köv!